Vissza
Bolyongás Indiában 6. rész
2023.02.03. | Törley-Havas Sára és Sahin-Tóth Sára
Törley-Havas Sára és Sahin-Tóth Sára indiai útinaplójának 6. részében még mindig a rádzsasztáni városokban bolyongunk, és az utcák sokszor egészen máshová vezetnek, mint gondolná az ember…
Mindenki beszélgetni akar
Dzsódhpurba tíz óra az út. A hálóosztályra kapunk jegyet, pedig nappal van. Mindenki bámul minket. Azt hittük az elején, hogy hozzá fogunk ehhez szokni, ehelyett inkább egyre zavaróbbá válik. Folyamatosan néznek, egy pillanatra sem zavartatják magukat, nem unnak ránk. Mindenki beszélgetni akar. Senki nem tud angolul. Aki tud, azzal is rengeteg a félreértés. Nevetnek, hogy nem értjük, ha hindiül beszélnek hozzánk. Egyre nehezebben toleráljuk ezeket a helyzeteket.
Mint egy Bódy Gábor-filmben
Elgyaloglunk az állomástól 500 méterre levő, autóút menti motelünkbe, ami hotelnek hívja magát. Pokoli hely, rajtunk kívül nincs más vendég, az alkalmazottak mégis úgy rohangálnak egész éjszaka, mintha ezer feladatuk volna, közben kutyák ölik egymást a parkolóban. Második este a hely tulajdonosa elvisz minket a haverja éttermébe. Rengeteg az étterem, a hotel, a homestay, a hostel, általában üresen állnak. Ez az étterem is kihalt, a szmogködös kerthelyiségben ülünk reflektorral megvilágított fák között, mint egy Bódy Gábor-filmben. Időnként iszonyatos robajjal elhúz felettünk egy katonai repülőgép. A férfi, aki autóval hozott el minket, a második rumot issza meg fél órán belül, mellé elszív mellé egy spanglit. Az étel egészen különleges, kesudiós curry meg fűszeres csirke (másodszorra eszünk húst, mióta Indiában vagyunk). Vendéglátónk végül átadja a slusszkulcsot egy pincérnek, aki hazavisz minket.
A Blue city
Másnap bemegyünk a Blue citynek nevezett városrészbe. A Blue city blúja megfogja a kezet, mintha kékkel meszelték volna le a falakat. Eredetileg a kék szín a legmagasabb kasztba tartozó brahminok házát jelezte. Az egész délelőttöt egy tetőtéri kávézóban üljük végig, ahonnan rálátás nyílik az óvárosra és a Mehrangarh erődre. A Mehrangarh és a 16. századi városfal körül terül el a brahmin-kék kockaházakból álló óváros. Kanyargós, csillogó, középkori utcák szövevényei, mindig máshova vezetnek, mint gondolná az ember.
Egy medgyesi néni Indiában
Vacsora közben magyar mondat üti meg a fülünket. Lassan esik le, hogy értjük, amit hallunk, ezért hallgatjuk. Egy medgyesi néni a hang tulajdonosa: 70 éves és rajong Indiáért. Odahív minket az asztalához. Hamarosan megérkezik a társasága is, főleg indiaiak, meg a fia, aki 20 éve eltöltött itt egy egyetemi évet, és azóta rendszeresen jár ki, már az anyját is másodjára hozza el. A nő következetesen magyarul beszél mindenkihez, de tulajdonképpen jól boldogul. Bemutatja a vezetőjüket. „Muszlim, de rendes.” Szép ez az este. Felemelő érzés itt látni a magyar nyugdíjast – sajnos meglepőnek hat, miközben az idős franciák és németek jelenléte teljesen természetes.
Rengeteg a kóbor kutya
Átköltözünk a Blue citybe, az eddigi legjobb szobánkat kapjuk, nagy kék terasszal. Éjjelente vérre menő kutyaviadalok hallatszódnak a távolból.
Rengeteg a kóbor kutya. Üres gyógyszeresdoboz-halmokon, az út közepén, autók tetején, mindenhol összegömbölyödött, girhes kutyák fekszenek. Horrorisztikus, ami körülöttük zajlik. Félhalott állapotban, sántán, végtag nélkül, vakon, sebesen tévelyegnek, trágyát és szemetet esznek, kővel dobálják őket, ezért agresszívvá válnak, nem tudunk mellettük elsétálni az utcán. Őket is bántják és egymást is bántják, falkában vagy magányosan. Az indiaiak nyugtatnak minket, hogy nem fognak megtámadni, sokszor átkísérnek azokon az útszakaszokon, ahol sok az állat.
Dzsajszalmer – váratlan találkozás
Továbbutazunk, sajnáljuk, megszerettük a szobánkat, az utcánkat, az esténként az utcán teázgató idős férfiak csoportosulását.
Egy sivatag mellett fekvő városba, az utolsó rádzsasztáni célpontunkba, Dzsajszalmerbe utazunk. A vonaton összefutunk Leóval és Chloéval, a francia párral, akikkel három héttel ezelőtt delhi szállásunkon ismerkedtünk meg. Megörülünk egymásnak, odaülünk melléjük, majd öt órán keresztül némán élvezzük, hogy senki nem néz senkit.
Vendéglátóink furcsák néha…
Mostanra beazonosíthatóvá válnak bizonyos couchsurf-archetípusok. Ezúttal ismét egy gazdag hoteltulajdonos ad nekünk szobát, sok pénze van, nagyon magányos. Időnként kihív magához vagy felkeres bennünket, mondván, hogy unatkozik, majd mikor együtt vagyunk, szinte végig a telefonját nyomkodja, hívásokat intéz. Azért is jó neki, hogy ingyen elszállásol turistákat, mert aztán megkéri őket, hogy cserébe írjanak a hoteljéről pozitív értékeléseket. A hozzá hasonló, fura vendéglátók régen volt európai szerelmekről mesélnek, viszonylag kritikusan gondolkoznak a társadalmi berendezkedésről, amiben élnek, nagyvonalúak és pénzorientáltak. Devi (a konkrét hoteltulaj) megsértődik ránk, mert nem vele megyünk ki a sivatagba, hanem a franciákkal, meg mert a nagy telefonnyomkodásban félreértett bennünket, és azt hitte, este tizenegykor kávézni megyünk, mi meg akkor már rég aludtunk. Egyre paranoiásabbá válunk, nehéz nem valami hátsó szándékokat sejteni minden találkozás mögött. Van, aki jobban, van, aki kevésbé jól titkolja, hogy át akar verni. (Természetesen akadnak kivételek.) Senki nem veszélyes, de ennek ellenére kimerítő ezeknek az embereknek a társasága.
Látogatás a sivatagban
Utazásunk legturistásabb eseményén, egy csoportos sivataglátogatáson veszünk részt a franciákkal, és két holland utazóval. Nincs más alternatívánk, ha ki szeretnénk menni a Thar-sivatagba. Sztyeppés erdős szakaszokon utazunk át, elhagyott települések mellett haladunk el a pusztában. A sivatagban beáll a nyugalom. Még úgy is, hogy egyikünknek néha le kell pattani a teve hátáról hányni egyet. Mivel a csapatban mindenki nehezebb nálunk, mi kapjuk a leglepukkantabb tevéket – bár a daliásabbakon se lehet sokkal kényelmesebb az utazás.
Leírhatatlan a naplemente. Ha van giccses, akkor ez az, de gyönyörű. Olyan csend van, amit már elfelejtettünk. A homok hideg és selymes. A franciák nyíltan beszélnek a minket kísérő tevetulajdonosoknak arról, hogy rosszul érzik magukat Indiában. Chloénak fiatal indiai fiúk írogatnak Instagramon, az se zavarja őket, hogy házas, és a férjével is találkoztak. Ezeknek a nyomulós indiai férfiaknak valami alternatív valóság működik a fejében, és mindenféle meséket szőnek arról, hogyan fognak majd boldogan élni az örökkévalóságig a magunkfajtákkal.
Priccseken alszunk a szabad ég alatt, még hullócsillagot is látunk. Másnap visszafelé megnézünk még néhány gipsy village-nek nevezett táborhelyet, ahol emberek elektromosság és víz nélkül élnek sátrakban vagy pár nap alatt felhúzott kőépületekben. Mielőtt továbbindulunk, betérünk egy helyi gyógyszertárba, ahol darabra árulják a pirulákat.
(folytatjuk)
A szerzőkről: Törley-Havas Sára 25 éves, egy éve vette át dramaturg diplomáját a Freeszfe-n. Sahin-Tóth Sára 22 éves, negyedéves zenés színházrendező szakos hallgató ugyanott. Mindketten először járnak Európán kívül. India mellett hirtelen felindulásból döntöttek, nem is nagyon tudnak egzakt választ adni a miérteket firtató kérdésekre.
Fotó:
Törley-Havas Sára és Sahin-Tóth Sára
