Vissza
Séta a természetben
2020.05.28. | Szabó Edit
Nem kell ahhoz feltétlenül tanösvény, de még vadregényes táj sem, hogy az ember elmerüljön a természet szépségeiben. Egy telepített alföldi erdő is lehet madárdaltól hangos, az ugrándozó őzek látványa pedig még egy búzatáblában is rabul ejti az embert…
Már megint az Alföldről írunk, de ezúttal nem egy kijelölt nemzeti park szépségeit csodáltuk. Egyszerűen útnak eredtünk egy dűlőúton, valahol Újszilvás és Tápiószőlős között, és mentünk, amerre vitt a lábunk. Jobbra szántóföld, balra telepített erdő, szélben fodrozódó búzatábla, repceültetvény. Itt kipányvázott lovak, ott legelésző tehenek, madarak, bogarak, lepkék, virágok. Egy szóval: természet.
Borral és gasztronómiával foglalkozó magazin lévén felkeltette érdeklődésünket Tápiószőlős neve. Izgalmunk tovább fokozódott, amikor kiderült, hogy a település címerében is központi szerepet kapott a szőlőtőke. Soha nem hallottunk még a kiváló tápiószőlősi kékfrankosról, de ezt a tájékozatlanságunknak tudtuk be, és alig vártuk, hogy a környékre érjünk. Egy ismerősünk kedvesen invitált, azt mesélte, hogy az utóbbi hónapokban több mint nyolcvan madarat azonosított arrafelé, ha gondoljuk, lesz a kalauzunk, sétál velünk egy nagyot a megszokott csapáson, csak vigyük a gukkert. Vittük.
Az már az első pillanatban kiviláglott, hogy szőlőt hiába is keresünk. Nincs. Ami volt, azt néhány Pándról betelepült család ültette a 19. század második felében, és rövid ideig ugyan, de a szőlő- és gyümölcstermesztés olyan fontossá vált a környéken, hogy még a templomot is Szent Orbánnak, a szőlőművesek védőszentjének tiszteletére szentelték fel. Volt idő, amikor a település lakóinak többsége szőlőműveléssel foglalkozott, mára azonba ennek már semmi nyoma, így innen nézve vitatható a címertervező túlzott optimizmusa e tárgyban. Sebaj!
A másik közeli település, Újszilvás neve is meglehetősen beszédes, és való igaz, szilvafa azért több van a környéken, mint szőlőtőke. A korábbi források a településsel kapcsolatban kiemelik, hogy ez az egyetlen hely az országban, ahol nagy mennyiségű komlót termesztenek. Valaha így is volt. Az elhagyott komlóföldek látványa meglehetősen szomorú, a még álló, bár már kissé korhadt oszlopok tetején rigó fütyül a világra.
Utunk a Bagolyvár birtok mellett halad el, a terület közepén álló szecessziós kúria máskor esküvők, konferenciák kedvelt helyszíne, és a járványügyi szabályok lazulása után bizonyára ide is visszatér majd az élet. Most csak egy bánatos ló néz ránk, indulna felénk, ám a pányva nem engedi. A házőrző komondor tisztelettudóan vakkant vagy hármat, de egyébként csendes az udvar.
A telepített erdő fái szellősen, szabályosan sorakoznak, egyforma magasak, karcsú testük egyformán ring a szélben, ám a rövid pillanatra feltűnő búbosbanka mégis remekül el tud tűnni a lombok rejtekében. Távolról kakukkszó hangzik, méhek duruzsolnak. „Csupa békés zsongás az erdő” – írja Fekete István Május című novellájában, és ez éppen így igaz. Valahol a közelben méhkaptárokat láttunk, nem ok nélkül. Vadvirágok buja illata úszik a levegőben, van miből nektárt gyűjteni.
Virágzik a bodza, a csipkerózsa, a pipacs, a szarkaláb, a boglárka, a kamilla, a mezei kakukkfű, de még az útszéli pásztortáska is. Körülöttük színes lepkék játszanak, kékek, sárgák, fehérek, pirosak, nem nagyok, de szépek. Az egyik kakukkfűvirágon fura szerzet ül. A ruhája fekete-piros, a csápjait egy cincér is megirigyelné, keressük bőszen a nagykönyvben, de nem találjuk. Ha valaki felismeri a fotó alapján, írja meg nekünk, kit tisztelhetünk benne.
Az elhagyott komlóföld mentén tehenek legelnek. A boci kissé bizalmatlanul méreget bennünket, de a felnőttek is megbámulnak. Valószínűleg nem találkoznak sűrűn idegenekkel arrafelé. A tőgyük duzzad, és amint melléjük érünk, megcsap a tömény tejszag. Felsejlik egy gyerekkori emlék a falusi istállóról, ahol a szomszéd nagymama fehér vödörbe fejte a tejet, hogy utána sűrű gézlapon szűrje át a kék zománcos sajtárba. Ott volt mindig ilyen szag, a szalma, a tej, a tehéntrágya és a friss széna sajátos elegye…
A múltba révedésből hangos csivitelés zaja szakít ki hirtelen. Seregélyek lármás csapata keres menedéket az út menti erdősáv fái között. Látni csak akkor lehet őket, amikor felrepülnek, egyébként eltűnnek az akácfák rejtekében. Próbáljuk a csapatot lencsevégre kapni, de a vállalkozás reménytelennek tűnik. Tovább baktatunk hát a poros úton, ám hirtelen mozgást érzünk a búzamező felől. Egy őz ugrik fel a kalászok közül, és elegánsan szökellve távolodik. Hosszan figyeljük, míg belevész a semmibe.
A rókát véletlenül vesszük észre. Távol van, nem siet, a távcső segítségével jó hosszan figyeljük. Nem vadászik, teljesen nyugodt, elegáns léptekkel halad az erdő felé. Közelebb egy tapsifüles dugja ki a fülét a búza közül, egy darabig figyel, aztán felveszi a nyúlcipőt, és elnyargal a másik irányba.
A színpompás gyurgyalagok szépen repülnek, a fülemüle még röptében is énekel, de van itt cinege, fürj, rigó és pacsirta is, ha valaki jól figyel, hallja a hangjukat, ha látni nem is mindig lehet őket. Nagyobb testű madár kevés van, ragadozót is keveset látunk, talán túl nagy a szél, és különben se jött még el a vacsora ideje.
Utunk végén kamillával és szarkalábbal sűrűn rakott mezőn haladunk át. A szél borzolja a fákat, belekap a virágokba, messzire viszi a kamilla jellegzetes, enyhén kesernyés illatát. Az utolsó néhány métert virágzó akácok között tesszük meg, az édes akácillat befészkeli magát az orrunkba, és még akkor is velünk van, amikor a földutakat elhagyva aszfaltot ér az autó kereke.
Tíz kilométer, négy őz, három nyúl, egy róka, három ló, hét tehén, megszámlálhatatlan madár, bogár, lepke és virág – ez a nap mérlege. Meg a boldog tudat, hogy az ember minden ostobasága ellenére a természet mégiscsak él, és teszi a dolgát. Jobban kellene vigyáznunk rá.
