Vissza
Ahol a madár se… 4. rész
2022.07.07. | Vargha Márk
Sorozatunk befejező részében kilépünk Európából, és Törökországba utazunk. Vargha Márk Észak-Mezopotámia csodálatos településeit, a „mesés Kelet” városait fedezi fel nekünk…
Törökország neve hallatán Isztambul, a déli és a nyugati tengerpartok, esetleg a mind népszerűbb Kappadókia tündérkéményei juthatnak eszünkbe, de a felfoghatatlanul nagy állam java része ismeretlen a magyarok előtt. Bevallom, nekem se jutott volna eszembe a szíriai határtól kőhajításnyira lévő Gaziantepbe és Şanlıurfába menni, ha nem szólít oda a munkám. De milyen jó, hogy így alakult!
Egy rövid isztambuli tartózkodás után felszálltam a 4900 forintba került jegyemmel az Isztambul–Ankara szupervonatra. Akkora lábterem volt, mintha egy nagy autóban ülnék, rágcsálnivalót és vizet kaptam az utaskísérőktől, és szinte hangtalanul száguldottunk 550 kilométeren át.
Ankara, a főváros

Ankara azon kevés fővárosok egyike, ahol alig akad látnivaló. Bő száz éve még jurták álltak a helyén, ma már látképét a magas házak és a szmog határozza meg. Nappal és este is hihetetlen a pezsgés a tereken és parkokban, és óriási a forgalom a Kemál Atatürk életét meghatározó személyiségekről elnevezett főutakon. Az ország politikai és adminisztratív központjaként itt is minden van, amit az Európai Unió országaiban be lehet szerezni. A külvárosi élelmiszerboltokban plafonig érnek a túlnyomó részben hazai termékek, a minőség és az áru elrendezése inkább Amszterdamot idézi, mintsem Budapestet. Az éttermek alapvetően „húsos” és „halas” helyekre oszlanak, a kiszolgálás és az ízek elképesztőek, a szinte kellemetlenül alázatos kiszolgálásról nem is szólva.
Úton…
Ankarát kísérőm autójával hagyjuk el délkeleti irányba, mert feladataim az ország szélére szólítanak. Az autópálya tükörsima, forgalom gyakorlatilag nincs. A táj veszettül unalmas, az ország ezen középső része az Anatóliai-fennsík, az egyhangúságot csak néha szakítják meg pásztoroktól kísért kisebb birkanyájak vagy éppen végeláthatatlan távvezetékek. Hosszú órák után feltűnnek a hegyek, megjelennek a lombhullató és a tűlevelű erdők. Érzékeim fokozatosan élesednek, majd miután átkelünk a magaslatokon, Tarszusznál, Pál apostol szülővárosánál útelágazáshoz érkezünk. Mehetnénk a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötője, Mersin felé is, de mi a Szíriával közös határhoz igyekszünk. A táj ismét változik, kisebb erdőfoltokkal tarkított nagy szántóföldeket látunk. Különleges térségbe értünk, a gimnázium első évében tanult Termékeny Félhold északi, gazdag történelmű részén vagyunk.
Gaziantep, az egyik legrégebbi lakott település
Gaziantepet több mint kétmillióan lakják, a világ legrégebb lakott településeinek egyike. Kerületei, mint minden nagyvárosnak, jelentősen különböznek egymástól, persze olyan keleti módra. Példának okáért négycsillagos, minden nyugati sztenderdnek megfelelő, sőt azokat túlszárnyaló szállodánkkal szinte szemben, a sugárút túloldalán hatalmas, érthetetlenül beépítetlen terület éktelenkedik. Nem a város széléről beszélek, hanem a fő nevezetesség, a Mozaikmúzeum közvetlen közeléről. (Ez bizony nem a tipp-topp Selmecbánya!)
A múzeum egyébként gyönyörű. Az egyemeletes épületben a professzionálisan kezelt és megvilágított gyűjteményt nemcsak az ókor kultúrája iránt érdeklődőknek, hanem mindenkinek látnia kell, aki szereti a szépséget. A leletek a közeli Eufrátesz partjáról, Zeugmából származnak. A termek – és a nagyrészt teljesen ép, a Krisztus utáni első századokból származó – mozaikok hatalmasak, és vagy mitológiai (Neptunusz birodalma, Európa elrablása stb.), vagy hétköznapi témájúak (patrícius család élete, vadállatvilág stb.). Lúdbőröztető látvány akár a padló-, akár a falmozaikok mellett sétálni, vagy épp ottfelejteni magunkat hosszú percekre valamelyik előtt. Így vagyok a külön, teljesen sötét teremben megvilágított Cigánylánnyal is. Nagyon tudom nézni. Ő is nagyon néz engem. Az „ókor Mona Lisáját” egy kidőlt oszlop alatt találták 1998-ban, de számtalan darabját már korábban külföldre csempészték, és az USA-ban egy Ohio állambeli egyetem vette meg őket. 2018-ban adták vissza Törökországnak, így az igéző szemek – melyeket a város jelképeivé is nyilvánítottak – már kevésbé töredékesen tekintenek le a ma emberére.
Gaziantep gasztronómiája

Gaziantep központját egy szirten álló vár uralja, a szikla tövében dzsámikat, csemegeüzleteket és éttermek sokaságát találjuk. A város országszerte híres gasztronómiájáról. Egy vacsora, mint mindenhol az országban, legalább négy órán keresztül tart. A hűtőpultban elhelyezett több tucat előételféleség közül választani kvázi lehetetlen, sokszor fel sem ismerem, hogy mit kérek a tányérkámra, de az ankarai tapasztalatok birtokában biztos vagyok benne, hogy ízleni fog. Ha sikerül dönteni, mindegyik választottunk másodpercek alatt megérkezik asztalunkra. A pincérek pedig, sürögjenek éppen a helyiség bármely pontján, valahogy sosem mulasztják el feltölteni pohárkáinkat rakival és vízzel. Így képződik az úgynevezett oroszlántej – erősebbnek nem érezzük magunkat tőle, de egyre többet beszélünk, és egyre hangosabban. A húsételek, legyen szó borjúmájról, pácolt vagy pácolatlan bárány- vagy marhahúsról, köfte vagy kebab formájában, olyan tökéletesen fűszerezettek, hogy a könnyünk kicsordul, a zöldségekre pedig szintén aligha lehet panaszunk.

A kérés nélkül tálalt hámozott gyümölcsök jelentenek némi pihenést a desszert előtt, melyet itt tényleg bűn kihagyni. Gaziantep pisztáciája ugyanis világhírű, negyvenezer tonnát exportálnak belőle. Az itteni boltokban felfoghatatlanul sok fajtáját lelhetjük fel, ebből következően a baklava fővárosának is tekintik. Felejtsük el az itthon ilyen néven árult édességet, mert kevés közük van az igazihoz. Itt, kérem, vannak olyan utcák, ahol százötven méteren át csakis baklavaüzleteket találunk egymás mellett… A pisztáciás vagy diós csodákból pedig annyiféle van, hogy azokat úgy tudnánk felsorolni, mint Gombóc Artúr a csokoládéfajtákat. Fel is tankolok belőlük az egyik legjobbnak tartott lelőhelyen, élvezve annak előnyét, hogy sokáig eláll a finomság – itthoni barátaim nagy örömére.
Şanlıurfa, az „aladdinos” város
A metropoliszt elhagyva annak 130 kilométerre keletre fekvő „kistestvérébe” suhanunk, még mindig irigylésre méltó autópályán. A táj immár félsivatagi, vörös földön sötétzöld olajfaligeteket látunk a kocsiból. Şanlıurfa, korábbi nevén Edessza négyszázezres város, nem része a még keletebbre fekvő tisztán kurd területeknek, ám többségben ez, a nyelvében a perzsával rokon nép lakja. A kurdok és a törökök öltözetük alapján jól megkülönböztethetők, és Gaziantephez hasonlóan itt is nagy számban élnek nem túl nehezen felismerhető szíriai arab menekültek. A különbség a nagytestvérhez képest az, hogy ez a város – nem szakszó következik – „aladdinosabb.” Könnyű megszeretni, főleg ha megmásszuk azt a nagy dombot, amin a vár áll, és letekintünk. A város nagyobb részére ráláthatunk innen a lemenő nap fényében, alattunk csillog a kicsiny, négyszögletű szent halastó.
Leereszkedünk a partjára, egy hatalmas parkos területre, amit egy mecset ural. A kényelmes díványokkal berendezett kávézókkal körbevett víz, melyen fiatalok csónakáznak, azért lett szent, mert a muszlim hagyomány szerint Nimród itt szerette volna egy hatalmas parittyával Ábrahámot (őt szintén a hely szülöttének tartják) egy gigantikus tűzbe dobni. Ám a tűz rózsakertté változott, s ennek helyén van ma a tó. Şanlıurfa hangulata – bár némileg hasonlít az általunk korábban felfedezett Marrákeséhez, Tangeréhez vagy éppen Názáretéhez – egyedien romantikus. Sétálni utcáin vagy bazárjában, érezni a különféle illatokat és hallgatni a nyelvek kavalkádját felébreszti bennünk a „mesés Kelet”-érzést.
Ha erre járunk – bátran tegyük, hiszen Szíria és a proxyháborúban szétlőtt Aleppó közelsége ellenére a stabilan működő török állam garantálta teljes biztonságban leszünk –, álljunk meg fél-fél napra ebben a két városban. Nem elviselhetetlen adag a kultúrsokkból, annál elviselhetőbb kényelemből, vendégszeretetből, ízélményekből.
Sejtésem szerint ezek mind fokozhatók, ha még keletebbre tartunk. Gondolataimba ezért vissza-visszatér az iraki és az iráni határ menti kurd tartományokban való barangolás is. Nagy eséllyel jövőre a gondolatokból tettek lesznek, Észak-Mezopotámia ugyanis további felfedezésre sarkall…
Sorozatunk előző részei:
1. rész: Felvidéki bányavárosok
2. rész: Ó-Zéland
3. rész: Moldova
Fotó:
Vargha Márk
Sangeet Rao (pexels)
enesfilm (pexels)