Vissza
Egy hétfő és még két nap A Hétfő Városában
2024.11.08. | Vargha Márk
Dusanbe perzsául azt jelenti: hétfő. A tádzsik főváros különleges világát Vargha Márk fedezte fel…
„Hová utazol mostanában? – Dusanbéba. Gyermekkori álmom. – Tényleg?! Nekem is!” Nehéz elkapni a négyes-hatos villamoson egy ilyen párbeszédet. Magam sem mondanám, hogy a Tádzsik Köztársaság fővárosa hosszú bakancslistám elején vagy akár közepén szerepelt volna. Bár biztos voltam benne, hogy 2022 augusztusa után Taskent, Almati és Biskek közül valamelyikbe vissza fogok térni viszonylag rövid időn belül, nem gondoltam volna, hogy – ismét egy hivatalos út részeként kínálkozó lehetőséggel élve – Taskent mellett Dusanbéba is eljutok. A hivatalos út azt is jelenti, hogy az államhoz minden bizonnyal különleges szálakkal kötődő tiszteletbeli konzul kalauzolt a városban. Így minden nagyon szép volt, minden nagyon jó és mindennel meg voltunk elégedve. Ám három ott töltött nap után mégiscsak azt kell mondanom, hogy meglepődnék, ha sokkolóan leromlott negyedei is lennének.
Egy kis történelem
Dusanbe neve perzsául hétfőt jelent, ami a hétfői piacok hagyományára utal. Kereskedelmi központról van tehát szó, ami a Hiszor-völgyben, mintegy 823 méteres magasságban fekszik. Nem meglepő, hogy völgyben, hiszen az ország területének 93%-át hegyek borítják. A régészeti bizonyítékok a késő neolitikum óta emberi jelenlétre utalnak a régióban, a legkorábbi feljegyzések egy ilyen nevű faluról a 17. századból származnak. A 19. században a regionális kereskedelem központjává vált, különösen a szövés, a cserzés és a vasfeldolgozás területén.
A Hiszor-terület ellenőrzéséért folytatott viharos küzdelem után a cári kormány 1868-ban Dusanbét a buharai emír alá rendelte. A Vörös Hadsereg 1921 februárjában elfoglalta, mielőtt a tádzsik erők 1922 júliusában visszavették az irányítást. A konfliktus következtében a lakosság száma drasztikusan – az 1920-as 3140-ről 1924-re 283-ra – csökkent, és a legtöbb épületet lerombolták. A szovjet korszakban Dusanbe jelentős átalakuláson ment keresztül: a Vörös Hadsereg 1922-es visszatérése után a kelet-buharai szovjethatalom központjává vált. 1924-re az újonnan alakult Tádzsikisztáni Autonóm Szovjet Szocialista Szabadköztársaság fővárosának jelölték ki. A nagyrészt orosz és ukrán építészek által irányított tervezés nyomán ekkoriban túlnyomórészt egyemeletes, vályogtéglából készült épületeket emeltek, ám a város a következő évtizedekben bővítette a főként szovjet építészeti stílusokat tükröző, de helyi tervezési elemeket is viselő középületeinek sorát.
A lakosság az 1926-os 5600 főről 1989-re 604 000 főre nőtt. Az országot a Szovjetunió felbomlása után hat éven át polgárháború sújtotta, ami a nem közép-ázsiaiak elvándorlásához vezetett. Ennek a sötét korszaknak azonban nyomát sem láttam a városban.
Miért szerethető?
Dusanbe azért lopta be magát a szívembe, mert úgy éreztem, hogy itt mindent jó arányban kaphatok meg: a modernitást, a tradíciót és a retrót, a közép-ázsiai nyüzsgést, a ráérős tempót, az őrzött rendet, valamint a nyugati, az orosz és a perzsa kultúra hármasát. (Utóbbi nyitottságát hangsúlyozzák is, néhány éve például betiltották a nők arceltakarását.)
A város Taskenthez képest emberléptékű – ott elveszettnek érzi az ember magát, hosszan taxizhat, de fogalma sincs, melyik környéken jár. Itt hamar megtanulja. Autentikusabb, mint a nagyon oroszos Almati, élhetőbb, mint a disztópikusra csúfított Biskek. Autókból itt is van mindenféle, és a levegő itt sem a legjobb, bár vendéglátóink büszkén mesélik, hogy hamarosan minden taxi elektromos lesz. Szerencsére a sugárutak mentén sorakozó magas fák egy kicsit javítanak a szmoghelyzeten.
Régiségek Múzeuma
Ilyen sugárutakon jutunk el a Régiségek Múzeumába is, ami kicsit abszurd, mégis jó élmény. Abszurd, mert nem szoktunk hozzá, hogy egy csinos fiatal közgyűjteményi idegenvezető hölgy papucsban és mutatópálcával végezze a munkáját, miközben tilos fényképezni. Jó, mert meglepően gazdag kollekciót látunk.
Tádzsikisztán történelmének két hosszú korszaka volt: a Kr. e. 6. században kezdődött perzsa, majd az azt 1860-tól 1991-ig követő orosz. Ezek alatt, de ezeket megelőzően is, sokféle hatás érte ezt a területet vagy annak egyes részeit – ezek közül a legerősebb nyilván az iszlám megjelenése volt. A minimális felirattal ellátott vitrinek kuszának tűnő históriát tárnak elénk – nincs tematizálás, minden teremben több korszak tárgyai keverednek. A fő attrakció az Alvó Buddha. A tizenhárom méter hosszú agyagszobrot 1959-ben találták meg a Vakhsh-völgyben, Tádzsikisztán déli részén. A szobor alsó része és a feje maradt meg, a test közepét restaurálták. A lelőhely környéki régiókban az 5. és 6. században a buddhizmust gyakorolták – több száz templom is állt itt –, a szobor ezt követően, a 7. századi arab hódítás során rongálódott meg.
A városközpont
A központban hatalmas középületeket találunk, kitűnő állapotban. Sok zászló, sok elnöki portré, sok elnöki idézet; emlékművek, gondozott virágágyásokkal; tiszta és tágas közterületek, folyvást épülő toronyházak.
Dusanbe a szemünk láttára alakul át, minden egyes belvárosi utcában építkezés folyik. Vagy minimum húszemeletes tömbök törnek a magasba, vagy új burkolatot kap az úttest és a járda. Hatalmas országzászló is lobog az elnöki palotától nem messze. A legfontosabb középületekre – mindegyik szimmetrikus! – és az Alaj hegyláncára a függetlenség oszlopának talapzatáról láthatunk rá. Említésre méltó a hófehér és masszív parlament, amit nappal és este is mindannyiszor megcsodáltam.
Vásárlás
A toronyházak földszintjén helyi, orosz és nyugati üzletek sorakoznak, de vannak kisebb bevásárlóközpontok is. Az egyikben gyönyörű kézműves szuvenírekhez is hozzájuthatunk, például dísztálakhoz, párnahuzatokhoz vagy éppen a tohi nevű jellegzetes férfi fejfedőhöz.
Ami nemcsak méreteivel, hanem választékával is igazán lenyűgöz, az a vásárcsarnok. Az aszalványok és magok olyan sokféleségével találkozhatunk itt, amellyel sehol máshol. Fel is tankoltam pisztáciából, barackból és mazsolából, de legszívesebben a nagyon kedves, forró teát kínáló árus hölgyek minden portékájából hoztam volna haza, de a szomszéd stand több tucatnyi fekete és zöld teájából is igencsak nehéz volt választani.
Szórakozás, étkezés
Ami pedig a szórakozást illeti, igen pompás helyeken járhattam. Olyan éttermekben, ahol nagy az ételválaszték, alacsonyak az árak, és saját énekessel, táncosokkal, lemezlovassal rendelkeznek. Ilyen például a Buhoro, a Shahrisabz és az Anzur. Az esti műsor körülbelül 8-kor kezdődik és 10-ig tart. Az énekes különböző divatos slágereket ad elő. A dalokat táncelőadások szakítják meg: az öltözetek, a zene és a koreográfia különböző tájegységekről származnak. A pincérek – itt nem kell sokat várni a szemkontaktusra, bőven van szorgos állomány a vendéglátásban – minden rezdülésünket lesik. Isteni leveseket, kebabokat, pecsenyéket, halakat rendelhetünk (de pizza is van mindenhol), melyeket cukros üdítőkkel, selymes vodkával vagy akár hideg sörrel öblíthetünk le. Szinte kötelező előétel a zöldségtál: friss paradicsom, uborka, paprika, retek, mindez nagy halom friss kapor és koriander alatt. Citrom (nagy büszkeségük) levét facsarják rá és egy kis sóval hintik meg. A tádzsik konyha nem sokban különbözik attól, amit a szomszédos országokban találunk, de ugyanolyan finom. Lehetetlen, hogy ne együnk jót és ne lakjunk jól.
Keleti nyitás ide vagy oda, ez a régió – és különösen ez az ország – még mindig fehér folt a magyar turisták számára. Pedig Taskentbe immár közvetlen repülőjárattal el lehet jutni Budapestről, csak kicsivel több idő alatt, mint Tenerifére! Az üzbég fővárosból pedig Dusanbe kevesebb mint egy óra repülőút. Azt nem javaslom olvasóinknak, hogy önmagában Tádzsikisztánba látogassanak – kivéve, ha (nyáron) bolyongani szeretnének az Alajban vagy a Pamírban –, de ha a két üzbég nagyvárost, Taskentet és Szamarkandot is szeretnék megnézni, élménydús egyhetes vakációt tervezhetnek. (Taskent rohamléptékben fejlődik, döbbenetes látni, hogy mennyi minden változott meg két év alatt. Szamarkand meg valóban a világ egyik nagy csodája, és vonattal kényelmesen elérhető a fővárosból.)
Higgyék el, az idegenkedés már a repülőtérről kilépve megszűnik majd. Nemcsak otthonosan fogják magukat érezni, de nem zárom ki, hogy – mint esetemben – az a gondolat is felmerül, hogy egy rövid időre odaköltözzenek...
Fotó:
Vargha Márk
