Vissza
Lassú víz partot mos
2016.04.05. | Szabó Edit
Beszélgetés Theisz Andrással, a Heumann Pincészet főborászával
„Evelyne a cabernet franc-ra esküszik, nekünk viszont Erharddal a kékfrankos a szívünk csücske. Ez nagyon jó így, mert mindenki a saját kedvencéért izgul.”
„Evelyne a cabernet franc-ra esküszik, nekünk viszont Erharddal a kékfrankos a szívünk csücske. Ez nagyon jó így, mert mindenki a saját kedvencéért izgul.”
Siklós határában, raktárépületek sűrűjében szerényen húzódik meg a Heumann Pincészet. A kis családi borászatot Evelyne Heumann és férje, Erhard alapította 1999-ben. A svájci–német házaspár véletlenül vetődött a vidékre, de maradásra késztette őket az öreg szőlőültetvények békés világa. Vettek egy kis telket, és első hordó borukat a család örömére készítették. Ám az idős tőkék olyan jó bort adtak, hogy úgy érezték, érdemes ezzel komolyabban foglalkozni. Először Evelyne költözött Magyarországra, majd néhány évvel később, nyugdíjazása után Erhard is követte. Ma már együtt vezetik a vállalkozást, és bár a palackok jó része külföldön talál gazdára, a magyar fogyasztók körében is egyre népszerűbb a pincészet. Sikerükben 2005 óta főborászuk, Theisz András is osztozik.
Hogyan kötöttél barátságot a borral?
Gyerekkoromban találkoztunk, ahogyan itt Siklós környékén mindenki. A szőlő, a bor természetes része volt az életemnek, de nem gondoltam arra, hogy egyszer majd borász leszek.
Miről álmodoztál?
Profi sportolói karrierről. Díjugrató voltam, rajongtam a lovakért, imádtam a versenyek hangulatát. Magyarországon azonban nem volt egyetlen olyan iskola sem, ahol a lovakról, a lovaglásról tanulhattam volna, a külföldi képzést pedig nem engedhettük meg magunknak. Így aztán összeült a család, és úgy döntöttünk, hogy elmegyek Villányba borászatot tanulni. A kilencvenes évek közepén jártunk, akkor már ébredezett a borvidék, és úgy tűnt, hogy van jövője a szakmának. Én persze akkor még mindezt nem nagyon láttam, de hittem a szüleimnek. Jól tettem. Nagyon színvonalas volt a képzés, meg tudták szerettetni velem a szakmát.
Már diákkorodban voltak sikereid?
A végzősöknek minden évben szerveztek egy országos borászversenyt. A mesterem azt mondta, ha teljesítem a követelmények háromnegyedét, nem kell többé se órákra járnom, se vizsgáznom. Nagyon vonzó volt a lehetőség, tanultam éjjel-nappal. Olyan jól sikerült a felkészülés, hogy megnyertem a magyar bajnokságot. Pedig nem volt egyszerű, az elméleti kérdések mellett gyakorlati feladatokat is kaptunk. Fel kellett ismernünk borokat, borhibákat. Emlékszem, ott kóstoltam először „egérízű” bort, és rájöttem, hogy csak az lehet, pedig csak elméletben tudtam a jellemzőit.
Milyen érzés volt az ország legjobbjának lenni?
Úgy éreztem, mindent tudok. Kicsit lázadó voltam a suliban, jó volt azt látni, hogy mégis bíznak bennem. Biztosan látták, hogy nem vagyok teljesen reménytelen. Az iskolai szakmai gyakorlatot a környékbeli borászatoknál végeztük. Én főként Bock József és Polgár Zoltán pincéjébe jártam, és nagyon tetszett, amit ott láttam. Polgáréknál épp megüresedett egy hely, amikor végeztem, így kerültem 1998-ban a környék egyik leghíresebb pincészetéhez. Szívesen maradtam volna sokáig, de kaptam egy lehetőséget, és egy évre Németországba utaztam, gyakornoki programra.
Hová kerültél?
Baden-Württemberg tartományba. Iszonyú kemény volt. Előfordult, hogy napi 15 órán keresztül szőlőt telepítettem egy szál egyedül. Nem volt leányálom, pedig hozzá voltam szokva a komoly fizikai munkához. Viszont sok mindenre ráláthattam, és megértettem, hogy a német precizitás nem csak egy szólam. Pontosan ez az, amire szükség van ahhoz, hogy egy borászat jól működjön. Annyira élveztem, hogy tanulhatok, hogy a gyakornoki program után nem jöttem haza. Három évig jártam a német borászatokat, és dolgoztam Luxemburgban is. Aztán itthon váratlanul kaptam egy lehetőséget, hogy újra lovagolhassak és versenyezhessek. Ez hozott haza. Sajnos nem tartott sokáig, újra csak be kellett látnom, hogy a lósport nagyon drága mulatság, és én nem engedhettem meg magamnak, hogy saját lovat tartsak. Viszont szerencsémre ekkor ismerkedtem meg Evelyne Heumann-nal. Ő borászt keresett, én borász voltam, ráadásul beszéltem németül. Nem volt min gondolkodni, hamarosan csatlakoztam a Heumann Pincéhez.
A Heumann házaspár hogyan fogalmazta meg a feladatot?
Egyszerűen. Készítsek kevés, de nagyon magas színvonalú, minőségi bort. Nem ellenkeztem. Akkor talán három vagy négy barrique hordó volt a pincében összesen, nem volt nehéz megtölteni őket. Egyezett az ízlésünk, a minőségről alkotott véleményünk, hasonlóak voltak az elvárásaink, gyorsan megszületett köztünk az összhang, és ez a munkakapcsolat azóta is töretlenül jó működik. Bő tíz éve dolgozunk együtt.
Mikor jöttek az első sikerek?
2007-ben már kaptunk néhány szép elismerést, de a magyar boros közéletbe akkor robbantunk be, amikor 2008-ban, a díj történetében először, három borunkkal is csúcsbor minősítést szereztünk a Pannon Bormustrán. Nagyon boldogok voltunk. Bebizonyosodott, hogy jó úton járunk, a tulajdonosok megnyugodtak, látták, hogy megbízhatnak bennem, és nekem is fontos volt ez a megerősítés. Persze mindannyian tudtuk, hogy a díjakat nem megszerezni, hanem megtartani nehéz, és ma is azon dolgozunk, hogy ne csupán megőrizzük, hanem túl is szárnyaljuk ezt a színvonalat.
Azóta sokat fejlődött a pincészet. Mi minden történt az eltelt évek alatt?
Folyamatosan telepítettük azokat a fajtákat, amelyekben hittünk, vásároltunk néhány jó fekvésű területet, és jött néhány újabb hordó és tartály a pincébe. Szükség volt a bővítésre. Most 10 hektár saját területtel rendelkezünk és még 5 hektárról szüretelünk, az éves forgalmunk az évjárattól függően 35-45 ezer palack. Ez éppen ideális méret, nem szeretnénk nagyobbak lenni. Így még álmomból fölriasztva is tudom, melyik bor melyik tartályban vagy hordóban van. Számomra ez így megnyugtató.
Milyen szőlő terem az ültetvényeken?
Evelyne a cabernet franc-ra esküszik, nekünk viszont Erharddal a kékfrankos a szívünk csücske. Ez nagyon jó így, mert mindenki a saját kedvencéért izgul. Ezen kívül van még syrah, amiből szintén készül fajtabor, és a házasítások miatt terem merlot és cabernet sauvignon is. 2007-ben nagyon jól sikerült a merlot szürete, ezért úgy döntöttünk, megnézzük, milyen lenne egy tiszta merlot bor. Életem egyik legjobbja volt, kár, hogy itthon senki sem kóstolta. Az összeset megvették külföldön. Remélem, lesz még ilyen lehetőség.
A pincészet főként a külföldi piacra termel. Nem zavar, hogy Magyarországon alig ismerik a boraidat?
Egyáltalán nem. Mi a „lassú víz partot mos” szemlélettel dolgozunk, és az eltelt évek alatt a magyar fogyasztókat is sikerült egyre jobban meghódítanunk. Ma már itthon is eljutunk a színvonalat kereső borértőkhöz, és az esélyeink egyre jobbak, mert ez a réteg szerencsére évről évre növekszik. A siklósi pincénk sajnos nem igazán látogatható, ezért tavaly megvásároltunk egy ingatlant a villányi pincesoron, és ősszel megnyílt a kóstolóhelyünk. Az emberek szeretik tudni, kik állnak a borok mögött, igénylik, hogy tőlünk kapjanak információt, és kifejezetten keresik a személyes találkozás lehetőségét. Jönnek is, szerencsére, hétről hétre egyre többen. Szép lassan mindenkihez eljut a Heumann pince borainak híre.
Nem vágysz saját birtokra?
Három gyerek mellett? Dehogyis! Én itt nagyon jól érzem magam, soha eszembe se jut, hogy a Heumann nem a saját birtokom; úgy dolgozom benne, mintha az enyém lenne, valószínűleg azért is működik ilyen jól.
Na és a lovaglás? Arról végképp lemondtál?
Az nem ilyen egyszerű. Ha nyerek a lottón, azonnal veszek egy lovat.
Az interjú korábbi változata a Népszabadság Top 100 Bor 2015-ös lapszámában jelent meg.
