Vissza
Mexikó Újpesten
2016.12.02. | Szabó Edit
Petrovszki Norbert konyhafőnök a hagyományos mexikói konyhára helyezte a hangsúlyt. Röpködnek is az étlapon a mexikói ételnevek, és a tostada, burrito, fajita, quesadilla mellé van vagy ötvenféle tequila, csak hogy ne unatkozzunk...
Nyár vége volt, lusta meleg, amikor legutóbb Újpest felé vettük az irányt. Akkor azért mentünk, hogy szerénynek egyáltalán nem mondható ebédünket elköltsük a Központ Bisztróban, és megfogadjuk, hogy ezentúl gyakrabban jövünk. Azóta eltelt néhány hónap, és hírét vettük, hogy Petrovszki Norbert konyhafőnök és lelkes csapata új helyet nyitott a közelben. Ne tessék aggódni, a Központ nem zárt be, megvan az is, csak jött mellé egy mexikói. A szó legszorosabb értelmében mellé, a két étterem között jó, ha van ötven méter, így Petrovszki séf vidáman viheti egyszerre a két konyhát, nem kell kismotorra pattannia, ha üzenni akar a szakácsoknak.
A Calavera – merthogy így hívják a mexikói éttermet – vidám, fiatalos hely. Nincs benne semmi faxni, de jók a színek, barátságosak a textúrák, és minden annyira Mexikót idézi, hogy az ember szinte már várja, hogy megpillantson egy falon sütkérező rózsaszín gekkót. A tér határozottan tágas, így a vendégek nem ülnek egymás ölében, hacsak nem kimondottan ez a szándékuk. A terem közepét jókora bárpult uralja, ott sorakoznak a nélkülözhetetlen tequilás üvegek, és onnan mosolyog ránk a személyzet is, amint belépünk az ajtón. Jól van ez kitalálva, ha csak egy italra jön az ember, már vonulhat is a bárpulthoz (annak is megvan a maga vonzása, az italkínálat szédítően gazdag), ha viszont az asztaloknál foglalna helyet, nyomban oda is kísérik.
.jpg)
Mi most vacsorázni jöttünk, ezért az asztalok felé vesszük az irányt. A társaságunk többi tagja már vár ránk, lelkesen biztatnak, hogy azonnal rendeljünk csilis margaritát, ha jót akarunk magunknak. Jót akartunk, rendeltünk. A pohár peremére tűzött csilipaprikát laza mozdulattal dobtuk az italba, belekortyoltunk, és a tűz olyan virgonc iramban szaladt le a torkunkon, hogy levegőt is alig kaptunk hirtelen. Trükkös ital. Hűsít és éget egyszerre, de úgy, hogy az ember ég a vágytól, hogy igyon még egyet. Az antialkoholisták szörppel is kipróbálhatják, hasonló lesz az élmény. (Csili azért kell bele, anélkül nem megy.) Az igazi kapszaicinfüggők persze nem sokat teketóriáznak, az ital mellé élvezettel rágcsálják a csilit, és olyan meggyőzőerővel állítják, hogy finom, hogy az embernek tényleg kedve támad megkóstolni. Nos, ha javasolhatom, ezt ne tegyék, csak akkor, ha méregerős bogyiszlóival tréningeztek ötéves koruktól.
Úgy véltük, a második koktél mellé már jól jön egy kis előétel. A nachos ilyen helyen kötelező. A Calaverában jalapenóval, paradicsomsalsával és sajttal kínálják a ropogós tortillachipset. Olyan, amilyennek lennie kell, ropogtatjuk élvezettel, kortyolgatjuk hozzá a koktélunkat, néha fújunk egy kis tüzet, csak úgy, megszokásból, és bújjuk az étlapot. Ideje kitalálni, mi legyen a vacsora.
Petrovszki Norbert színvonalas ételkínálatot állított össze. A hangsúlyt a hagyományos mexikói konyhára helyezte, röpködnek is az étlapon az echte mexikói ételnevek. Van tostada, burrito, fajita, quesadilla, mindegyik zöldséges, csirkés, marhahúsos, sertéshúsos és garnélás változatban. Nem könnyű választani, főleg ha az ember nem is tudja pontosan, hogy mi micsoda. Szerencsére közel a segítség. Pincérünk (aki mindig mosolyog, valahányszor felnézek, és egyetlen szempillarebbenésre az asztal mellett terem) készségesen magyaráz. A burrito és a quesadilla esetében megtöltik a tortillát, és batyura hajtogatják, de míg az elsőben az egyéb összetevők mellett babpüré és tejföl van, addig a másodikba guacamole és extra adag sajt kerül. A tostada nem batyu, ott egyszerűen a tortillára tálalják az ételt, és salátát is tesznek mellé. A fajitához vaslapon sült húst és zöldségeket hoznak, és mi magunk állíthatjuk össze a saját ételünket. Ha valakinek mindez nem lenne elég, természetesen rendelhet Chili con Carnét, csípős csirkeszárnyakat salátával, vagy akár csilis-lime-os csirkemellet is.
Hosszas gondolkodás után úgy döntünk, hogy kipróbáljuk a sajtkrémlevest és a pozolét – a mangó ezúttal kimaradt, azért majd visszajövünk –, aztán jöhet többféle főétel, és majd megkóstoljuk egymásét.
.JPG)
Ezen a ponton határozott pillantást vetünk üres koktélos poharainkra, és valahogy nem kérdés, hogy sörrel folytatjuk. Igaz, lehetett volna még tequilával kísérletezni, van vagy ötvenféle, és néhány izgalmas rum is megbújik a különleges mezcalokat rejtő palackok árnyékában, de most jobban vonzott a Coronita, na meg a Rizmajer Cortes kukoricasör. Ez utóbbi csírátlanított kukoricagrízből és pilseni malátából készül, és magas kukoricatartalma miatt igen jó kísérője a mexikói ételeknek. Ízvilága teljesen eltér a malátasörökétől, nem szereti mindenki, de egy ilyen helyen érdemes kipróbálni.
A sajtkrémlevest kukoricával és ropogós baconchipssel bolondította meg a séf, nagyon szerethető variáció. A pozole, nem más, mint egy raguleves, ami rengeteg hússal, csicseriborsóval, fehér kukoricával és avokádóval készül. Nagy adag sajttal és hersenő retekkarikákkal tálalják – annyira kiadós, hogy tisztán látszik: egy kisebb étkű vendég képtelen utánaküldeni egy teljes főfogást.
.JPG)
Alig kanalazzuk ki a leves utolsó cseppjeit, már jön is a pincérünk, arcán az elmaradhatatlan mosoly. Nézzük a hegynyi ételt az asztal közepén – nem kicsik az adagok, annyi szent. Kóstoljuk ezt is, kóstoljuk azt is, csirkés burrito, marhás tostada, csípős csirkeszárnyak, tűzforró fajitas, egyik finomabb, mint a másik, tökéletes a húsok és a köretek aránya, jók a szószok, jól esik a saláta frissessége, és bár mindenben érezhetően jelen van a csili, az ételeket cseppet sem érezzük erősnek. Pincérünk előre jelzi, hogy Petrovszki Norbert óvatosan bánik a csípős paprikával, mert tudja, hogy a vendégek jelentős része épp azért idegenkedik a mexikói ételektől, mert azokban a csili sokszor a lassan ölő méreg szerepét tölti be. Itt azonban nem kell félni attól, hogy a túltolt kapszaicin élvezhetetlenné teszi a vacsorát. Aki viszont épp ezt keresi a mexikói konyhában, annak sem kell csalódnia. Az asztalon kiváló minőségű csiliszószok állnak rendelkezésre, bárki kedvére fűszerezheti a saját ételét.
Az ember a főfogás után mindig úgy érzi, hogy már egyetlen falatot sem tudna lenyelni, aztán a desszertnek valahogy mégis jut egy kis hely. A társaság egy része churrost rendel, boldogan tunkolja a csokiöntetbe a hosszúkás spanyol fánkot. A másik népszerű édesség a chiamagpuding, amit a Calaverában mangóval készítenek. Könnyű, nem túlzottan édes, kifejezetten szerethető desszert, oda is vagyunk érte rendesen. Legközelebb majd a csokifelfújtat is megkóstoljuk, mert hogy lesz legközelebb, az nem is kérdéses.
Öregszik az este, lassan ideje bedobni a nap utolsó kávéját, mosolygó pincérünk azonban szerény javaslattal hozakodik elő. Azt ajánlja, hogy kóstoljuk meg a nitrokávét. Ez a vicces ital majdnem úgy néz ki, mint egy pohár barna sör, „Hidegen áztatott, nitrogénnel dúsított prémium kávékülönlegesség sörcsapra verve, magas koffeintartalommal” – áll az itallapon. Aki kóstolta, azt mondja, nagyon finom. Minket a magas koffeintartalom egy kissé elbizonytalanított, így a nitrokávé kipróbálását elnapoltuk, ám helyette egy remek kávélikőrrel vigasztalódtunk. Nem volt rossz csere.
Nos, hogy milyen hely is a Calavera? Jó. Nagyon jó. Az a fajta otthonos étterem, amit az ember tényleg a magáénak érezhet, ahol nem kell feszengenie, mert a hely laza, és ahol nem kell túl sokat gondolkodnia sem, mert az ételkínálat teljesen egyértelmű, és amúgy se nagyon lehet mellényúlni. Egyvalamiben azonban nehéz dönteni, mégpedig abban, hogy az ötvenféle tequila közül éppen melyiket kóstoljuk. Súlyos probléma, lássuk be. Kellemes töprengést kívánunk!
Fotó:
Calavera
