Vissza
Az előrelátását csodáltam legjobban
2022.06.11. | Szabó Edit
2022-ben Thummerer Vilmos lett a Borászok Borásza. A 2021 decemberében elhunyt borász helyett unokája, Pulay Polett vette át a díjat, aki a pincészetben is a nyomdokaiba lépett. Interjúnkban a nagyapjáról mesél…
A pincészetet a nagyapád, Thummerer Vilmos alapította. Milyen volt vele a kapcsolatod?
Szoros volt a viszonyunk, sok időt töltöttünk együtt, és papa gyakran mesélt a gyerekkoráról. Elmondta, hogyan menekültek el Kárpátaljáról Egerbe a háború elől, amikor ő egyéves volt. Egy bőrönddel érkezett az egész család, apa, anya és a négy fiúgyerek. Itt kezdtek új életet, és mindenért nagyon keményen megdolgoztak. Mi is így voltunk nevelve, papa fontosnak tartotta, hogy megálljunk a magunk lábán.
Jól tudom, hogy a szőlő előtt dísznövényekkel, főleg rózsákkal foglalkozott?
A szülei mélyen vallásosak voltak, de ő soha nem volt szabálykövető gyerek. Gyakran kapott dorgálást, mert meglógott a kötelezettségek elől, és ment az erdőbe vagy a szőlőbe. Már akkor is ott érezte jól magát. Remek volt az üzleti érzéke, és ez már gyerekkorában megmutatkozott. Nyulakat tenyésztett, fát hordott az erdőről, mindig nagyon dolgos volt, a jég hátán is megélt. Mezőgazdasági szakiskolát végzett, és utána a helyi téeszben kapott munkát, ami biztonságos megélhetést adott, de ő arra vágyott, hogy ne másnak, hanem saját magának dolgozzon. Ez nem volt egyszerű, mert a „maszek” akkoriban szitokszó volt, ezt mindig így mesélte nekünk. Mégis belevágtak mamával, és virágokkal kezdtek foglalkozni. Már megvolt a két kicsi lányuk, amikor fejest ugrottak a bizonytalanba, és a felnémeti ház kertjében felhúzták a fóliasátrakat. Többféle virágot is neveltek, de már akkor is a szőlőtermesztés és a borászkodás volt a távlati cél, csakhogy ahhoz előbb meg kellett teremteni a tőkét.
Mikor sikerült valóra váltania az álmát?
A vállalkozás még Felnémeten indult, itt sikerült bérelniük 5 hektár földet és megvásárolni két kicsi pincét. Az egyikben a borkészítés, a másikban az értékesítés zajlott. Aztán a rendszerváltás új lendületet adott, 1995-ben vették meg a noszvaji pincét, amely ma is a borászat otthona. Itt akkor még nem volt semmi, papáék hoztak egy lakókocsit, és abban éltek. Erre az időszakra már én is emlékszem, sokszor aludtam velük, és egyáltalán nem találtam furának, hogy a nagyszüleim egy lakókocsiban laknak. Visszanézve már látom, hogy nem lehetett nekik könnyű. Én imádtam azt a különös romantikát, nekik viszont az volt az életük.
Sok időt töltöttetek együtt. Mire gondolsz vissza legszívesebben?
Szerintem hamarabb tudtam lovagolni, mint járni. Életem legnagyobb ajándéka volt, amikor a nyolcadikos ballagásomra megkaptam Lous-t a családtól. Francia sportló, akkor volt egyéves, itt lakik mellettünk a lovardában. Hetente kétszer-háromszor megszökünk, és akkor a miénk a világ. Régebben megesett, hogy eltévedtem a környéken, és olyankor mindig felhívtam papát, aki nagyjából három fa állásából meg tudta mondani, hogy hol vagyok, és merre kell mennem. De mivel borzasztóan rosszul tájékozódom, előfordult, hogy ez sem segített. Olyankor papa mindig elénk jött autóval, és „megmentett”. Úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.
A nagyapád neve viszonylag gyorsan ismertté vált. Újságírók írtak róla, díjakat nyertek a borai. Te ebből mennyit értettél?
Eleinte csak annyit, hogy szinte mindig dolgozik. Ha lett volna egy kicsi szabad ideje, amit a családdal tölthet, akkor sem ő lazított velünk, hanem mi dolgoztunk vele. Minden pénzüket a pincészet fejlesztésébe ölték, saját maguknak kialakítottak egy kis barlanglakást a pince mellett, és az lett az otthonuk. Amikor mi, unokák nagyobbak lettünk, mentünk vele a szőlőbe, hétéves korunktól tudatosan kóstoltunk bort, meg kellett mondanunk, hogy miből készült egy-egy házasítás. Láttuk, hogy papa sikeres, nagyon örültünk, hogy mások is elismerik a munkáját, és büszkék voltunk rá, hogy felnőttként kezel bennünket, de nekünk ő elsősorban a nagyapánk volt. Imádtunk neki segíteni a boros rendezvényeken, és ma is emlékszem, mekkora öröm volt, amikor először ránk bízta, hogy megcsináljunk egy napot a Bikavér Ünnepen az egri Érsekkertben, de hogy milyen komoly szaktekintélynek tartják, és felnéznek rá, azt valójában csak akkor értettem meg, amikor együtt kezdtünk dolgozni.
Nagyapád melyik képességét tartottad a legfontosabbnak?
A szakmai tudását nagyra értékeltem, de azt hiszem, mindig az előrelátását, az előregondolkodását csodáltam legjobban. A világ felgyorsult, a piacot követni kell, a fogyasztó igényeit ki kell szolgálni, miközben egy új telepítésű szőlőültetvény ötéves koráig meg sem mutatja, milyen gyümölcsöt ad. És papa tudta, mit telepítsen.
Hagyott számodra valami útravalót, útmutatást?
Szinte az élete utolsó pillanatáig sokat beszélgettünk. Hagyott nekem időt arra, hogy feltegyem a kérdéseimet. Nagy volt az elvárás irányomban, folyamatosan bizonyítanom kellett, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez közös érdek, hiszen az a cél, hogy minél jobbak legyünk. Hagyta, hogy mindent úgy csináljak, ahogyan gondolom, a döntéseimet nem kérdőjelezte meg, legfeljebb utána mondta, ha ő nem úgy csinálta volna. Nem korlátozott semmiben, de ha gond adódott, azt segített megoldani. Biztonságot jelentett, hogy mellettem van, de egyértelmű volt, hogy arra készít fel, amikor majd elengedi a kezem.
A pincészet borai között van személyes kedvenced?
A komoly, érlelt, gazdag borokat szeretem, vörösben és fehérben egyaránt. Most a Syrah Superior Válogatás a kedvencem, amely kizárólag a kiemelkedő évjáratokban készül. A syrah szőlőfajta egyébként is közel áll hozzám, mert egyedi, tartalmas, izgalmas, és minden benne van, ami egy jó borhoz kell.
A borászok egyik legrangosabb elismerését, a Borászok Borásza díjat 2022-ben a nagyapádnak, Thummerer Vilmosnak ítélték, és te vetted át. Milyen érzés volt?
Felemelő és megható egyben. A jelöltekről a tavalyi díjazott, Bodó Judit mondott laudációt, gyönyörűen beszélt, és amikor elhangzott a nagyapám neve, szinte mindenki sírt a nézőtéren. Nem volt könnyű felmenni a színpadra, és több száz ember előtt elmondani pár szót. A meghatottságtól alig tudtam megszólalni. Fájt a szívem, hogy én veszem át a díjat, mert akit illet, nem lehet ott. Nagyon örülök, hogy elismerték a munkáját, mert tudom, hogy papa minden dicséret közül annak örült a legjobban, amit a kollégáitól kapott.
Fotó:
Thummerer Pincészet
