Vissza
Lelassulás. Vagy mégse?
2024.11.05. | Zsirai Kata
Mostantól egy éven keresztül Zsirai Kata, a Zsirai Pincészet ügyvezetője mesél az életéről minden második héten a Borsmenta magazin olvasóinak. Íme a Katanapló első része, némi bemutatkozással és egyebekkel – amúgy „katásan”…
Az úgy volt, hogy egy meleg nyári napon egy kedves tokaji fesztiválon összefutottam Edittel és Uporral. (Edit a borsmenta.hu főszerkesztője, Upor pedig a férje – a szerk.) Végre sikerült egy kicsit hosszabb időt együtt töltenünk, jöttek a jobbnál jobb témák. Aztán valahonnan előugrott egy kérdés – no jó, nyilván Edittől –, hogy nincs-e kedvem borásznaplót írni a Borsmentának. Ha jól emlékszem, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy simááán, nyomjuk! És ezt ő nem felejtette el, és valahol én se.
Mindig is rossz voltam az adminisztrációban – ez sajnos máig nem változott –, és ezerszer kapom meg a kérdést, valahol jogosan, hogy miért nem írok jegyzeteket. Hát, akkor most majd fogok – gondoltam én a válaszadáskor –, így legalább egy kicsit rá is leszek kényszerítve. Úgyhogy reményekkel telve, hogy kéthetente hírt tudok adni magunkról, és rengeteg hálával (nem tudom elégszer megköszönni a lehetőséget), hogy ezt itt meg is tehetem, kezdődjön hát a Katanapló!
Az unalmas alapok – amiről ígérem, többé nem lesz szó, de mégiscsak jó tudni, mi a kiindulási pontunk. Gondolom, azt mindenki sejti, hogy valami közünk van a borászathoz, ha itt irkálok mindenféle naplókat. Családi vállalkozás – apró különlegességgel. Apu kis szerelemprojektje érzelmi alapon született, és sokáig csak hobbi volt. Mostanra 3 borvidékre – Somló, Tokaj, Villány – is kiterjedő vállalkozás. Családunknak csak 2003 óta van szőlője, előtte semmi se volt. Jelenleg összesen 19,5 hektár, szétszórtan az országban. Központunk Mád, a Tokaji borvidéken van a legtöbb ültetvényünk – 16 hektár –, és ezen belül is Mádhoz tartozik a zöme.
Családunk és pincészetünk tagjai
Mutterka - Kati anyu, legnagyobb rajongónk.
Nővérke – Petu, vagy más néven Hurka, az irányító erő.
Sógi – Máté, kereskedelem.
unokaöcsik – Ádi és Erik, a reménységek. Még egész kicsik, de mint vidéki nagynéni, próbálok tenni azért, hogy rákapjanak a borászkodás ízére.
Szőrmedvény – Prézli, cukiságfaktor leginkább. Bár ő nem nagyon tesz hozzá a pincészet életéhez, viszont jelenlétével sok mindenkit megmosolyogtat, és ez nekem bőven elég. Néha azért ellenőrzi velem a területeket.
jómagam – borász vagy mi a manó. Egész sok nevem lett, de még a Petrára is felkapom a fejem. Merthogy a Hurkával tök egyformák vagyunk, és ezzel összezavarjuk az egész világot.
Működésünk elengedhetetlen részét képezi még két kollegánk, akikre szinte biztos fogok majd utalgatni: Csabesz és Tibi. Már nagyon régóta segítik a mindennapokat.
Sokáig nem is volt tervben, hogy nekem bármi közöm lesz ehhez az egészhez, nem akartam borász lenni. De a sors – ugye – egész kiszámíthatatlan: úgy alakult, hogy 2013 óta Mádon élek, és a borászkodás lett az új hitvallásom. És persze minden egyéb, ami ehhez tartozik – szőlő, turizmus, vendéglátás, borkóstolók –, szóval nincsenek nagyon unalmas napjaim itt, vidéken.
Történések a nem annyira távoli múltból
November elején járunk, de az idő nem úgy viselkedik, mintha ősz lenne. Süt a nap, meleg van, az embernek leginkább kint van kedve tenni-venni a szabadban, és nem lent, a sötét pincében. Nekem is! Lassan vége az évnek, sok minden mögöttünk van már. Így hát illik megemlékezni egy kicsit a 2024-es év eltelt kétharmadáról.
Túl vagyunk a szüreten végre, juhuuu! Ez egy nagy megkönnyebbülés mindenkinek ebben a szakmában. Nem mondom, hogy egyszerű év volt, de tudtunk szüretelni, és vannak új borok a hordókban. Lett száraz is, édes is, a mennyiség nem sok, de legalább sokfajta bor van. Idén sokszor elő kellett venni a „nemérdekel” (kevésbé szépen: lesz@rom) tablettákat, de edződöm, azt kell hogy mondjam. Borvidéken belül a borászismerősök régebben mindig mosolyogtak rajtam, hogy mennyire stresszelve indulok neki a szüretnek. Többször próbáltak vigasztalni, és az egyik kedvenc mondásom lett a tőlük sokat hallott bölcsesség: az idő mindent megold. No, de azt senki nem mondta, hogy kell vagy tíz év, mire úgy állsz bele a szüretbe, hogy nyugodtság van. Az idén életemben először én vigasztaltam szegény Csabeszt a száraz és az édes boros szüret közötti napokban. Most ugyanis rajta lett úrrá az a stressz, amit régebben én is folyamatosan éreztem, így rögtön felismertem. Megpróbáltam nyugtatni, és persze közben azért valahol saját magamat is, azzal kapcsolatban, hogy biztosan a legjobb döntéseket hoztuk, csak valamiért az idő nem nekünk akar segíteni, de lesz ez még jobb is. Rám nézett nagy szemekkel, mintha még sose látott volna, és ennyi bukott ki belőle: te meg mióta lettél ilyen nagyon nyugodt?! Kérem szépen, öregszem, úgy néz ki, jó sok szüret van mögöttem is már. :D
Jöhet a tortasütés
Most, hogy már eltelt egy hét azóta, hogy az utolsó fürtöt is levágtuk a tőkékről, minden kicsit nyugodtabbnak tűnik: a borok szépen fejlődnek, egy-kettő már ki is erjedt. Végre van időnk olyan munkákat befejezni, amiket a szüret megakadályozott. Téliesítjük az eszközöket, nagytakarítunk, elnapolt adminisztrációkat fejezünk be, sőt még azt a luxust is megengedhetjük magunknak, hogy néha a hobbinknak éljünk. Én például bevállaltam egy szülinapi tortasütést egy szakmabeli jóbarátnak. Szurkoljatok, hogy jól sikerüljön!
Szóval, most próbálunk alkalmazkodni az időhöz: ősszel a természet is lelassul, megpróbálunk így tenni mi is. Két hét múlva kiderül, hogy sikerül-e! Addig is használja ki mindenki ezt a szép időt, menjetek ki a szabadba! Én is kitekergek egy kicsit a szőlőbe Prézlivel. Viszlát!
Fotó:
Dancsecs Ferenc
